2000. 

Ma gondoltam egyet, és kipróbáltam Gordon Pirie féle módszert, aminek lényege, hogy futás közben a talpunk elülső részére érkezünk (ahogy mezítláb is futunk). Az alábbi videon-n Paula Radclife demonstrálja, hogyan is kell ezt csinálni: www.youtube.com/watch?v=9jJ7bWJfp64&feature=related
Elég jól látható a különbség a mellette futó két, "sarokraérkezős" emberhez képest (persze ők le vannak maradva :-)
Futócipőben szerintem ez nem triviális, mert a megemelt sarok miatt nehéz tisztán az elülső részre érkezni: ki kell nyújtani a lábfejet, ettől viszont megfeszülnek a lábfej izmai, és feszesek akkor is, amikor a láb éppen nincs a talajon.
Tulajdonképpen egy "lábujjhegyes" futással kezdtem, és innen próbáltam összerakni a technikát, azaz hogy az érkezés után az elrugaszkodás már a teljes talpról történjen, és ne csak az elülső részről. Nem triviális. Többször eszembe jutott a Vakláram című film ominózus jelenete, amikor szökésben vannak, és azért, hogy ne keltsenek feltűnést, a süket megy elöl, lábait a járdához üti, a vak pedig pár méterről a hang után követi. Szóval szinte én is így emeltem a térdem és raktam a lábam. Összesen 8,5 km-t mentem, de már bő 7 km után elkezdett fájni a vádlim (gondolom a köv. pár napban minden lépcsőt messzire el kell kerülnöm), még most is minden lépésnél érzem. Azt hiszem a Borvidék félmaratont még nem ezzel a technikával fogom teljesíteni, de nem zárom ki, hogy középtávon megkísérelek egy áttérést, mert tényleg sokkal természetesebbnek tűnik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.